Csak zakatol. Zörög. És zúg
A pár négyzetméteres fém ketrec akadálytalanul haladt felfelé aknájában, fémes csikorgás hangjával megtöltve a teret. Fentről már hallatszódott a sípoló géphang, ami a Doboz érkezését hirdette a Tisztás lakóinak. Azok abbahagyták munkáikat és a fedél köré gyűlve várták a következő Zöldfül érkezését.
A félhomályba burkolózott térségben felhalmozott dobozok némelyikre oldalra borulva várta, hogy az erős kezek végre helyére tegyék. A rácsos padlón több fiola is hevert, bennük sötét folyadékkal; némelyik apró tócsát formált, hogy tudassa majd a fent levőkkel, hogy bizony spórolniuk kell majd az ellenszerrel. Az egyik takarmányt tartalmazó zsák kiszakadva hevert a sarokban, az átellenbe kikötött fiatal, barna foltos kecske amennyire kötele engedte, békésen eszegetett belőle, igyekezve távol tartani magát a földön heverő alaktól.
A Doboz elérte célját, az aknát lezáró kétszárnyú fedelet. Egy rángással állt meg, amitől az alak feje oldalra billent, láthatóvá téve így arcát.
A fény hirtelen árasztotta el a ketrecet, ahogy a fent lévő fiúk felemelték a fedél két szárnyát. A Vérházasok vezetője, Nick lábával rádobbantva a ketrecet összefogó pántra elérte, hogy az is szétnyíljon.
- Ez egy...? – hangzott fel az összegyűlt tömegből az elharapott kérdés. A Tisztársak vezetője, Newt alig hitt a szemének, s elsőként mászott le a ketrecbe, hogy a saját szemével lássa a tényt.
Lányt küldtek az Alkotók.
A földön fekvő lány viszonylag vékony volt, s elég megviseltnek tűnt. Karjait horzsolások borították, arcát csúnya vágás ékesítette homlokán, melybe beleszáradt néhány vörösesszőke tincse. Egyszerű, világos bézs anyagból készült, kantáros rövidnadrágot viselt, hozzá egy bő, fekete trikót. Lábán nem volt semmi, s úgy tűnt, mintha sokat futott volna rossz talajon.
Newt egy fél percig csak állt az alak fölött, egyre fejét törve a kérdésen, hogy miért küldtek lányt. Ilyen még egyszer sem fordult elő a három év alatt, amit a Tisztáson töltött. Mégsem hagyta, hogy a töprengés eluralkodjon rajta, tökéletesen látta, hogy a lánynak ellátásra volt szüksége.
- Szóljatok Jongsuknak és hozzatok hordágyat! – kiáltotta a bámészkodóknak. Mikor senkinek sem akaródzott bármiről is lemaradni, Newt ismét rájuk kiáltott. Erre a Tisztás legfiatalabb tagja, Wyatt elszaladt a házukként szolgáló összetákolt építmény felé.
A Tisztás vezetője nem akarta megmozdítani a lányt, nehogy kárt tegyen benne, ezért Tyler segítségével nekiállt kiadogatni a dobozokat. A kecskegida halkan mekegett, ahogy feladták őt az Ekések elöljárójának, Yohannak. A finom arcvonású fiú mellkasához ölelve a gidát indult el Noah társaságában a pajta felé, aki a takarmányos zsákot húzta maga mögött jobb híján – a második legfiatalabb fiú főként a gyomlálás és a tojásszedés feladatait látta el-. Aiden, aki a Szakácsok vezetője volt, szokása szerint minden mozdítható embert bevetett, hogy mielőbb a megfelelő helyre kerülhessenek a dolgok.
Csak mikor minden doboz elfogyott, sikerült a Kóroncok vezetőjének leereszkednie a ketrecbe. Az ázsiai fiú halkan morgolódott, hogy minden elvesztegetett perc számít, ha a lány sérült. Amennyire kétéves tapasztalata engedte, megvizsgálta a lányt, maga is hitetlenkedve a tényen, hogy lányt küldtek az Alkotók.
- Tabitha – mondta Jongsuk, ahogy megfordította a lány nyakában függő kopottas dögcédulát. Mind ilyet viseltek, másképp a saját nevükre se emlékeznének. Már ha ezek voltak a neveik, Newt néha elgondolkozott ezen. Hisz nem emlékezett a szüleire se, nem hogy arra, hogy így hívták volna mások, mielőtt bekerült volna a Tisztásra. – Vigyétek! – Kapta fel fejét Newt az Elöljáró parancsára, amit Tyler és az időközben szintén melléjük mászott Nick teljesítettek.
- Hogy van? – kérdezte a vezető, miközben ők is kimásztak a hordágyas fiúk után.
- Ez egy jó kérdés – tette zsebre kezeit Jongsuk, ahogy elindultak az épület felé. Newt várt egy kicsit, míg a Dobozt ismét elnyeli az akna, a fedelek pedig maguktól visszazáródnak, s csak miután újra elcsendesedett a Tisztás tette fel kérdését.
- Mert?
Jongsuk gúnyos horkantására kicsit elszégyellte magát, hogy vezető létére ilyen plotty kérdést tett fel.
- Olyan, mintha küzdött volna, de ilyen még sose volt. Ezért nem tudom, mi van vele. Nem vagyok orvos, te is tudod.
- Persze, persze, bocs – dünnyögte, majd sóhajtva belökte a tákolmány ajtaját. Úgy látszik, az összes tisztárs az ebédlőben gyülekezve várja, hogy legyen valami fejlemény és megtudják, hogy került közéjük egy lány. – Nektek nincs semmi dolgotok? Nyomás munkára! – ütközött meg a társaságon Newt, de szavai megtették hatásukat. Ki morgolódva, ki egy szó nélkül indult dolgára, s a Szakácsokon kívül senki sem maradt a helyiségben.
- Kell neki valami? – kérdezte a pultnak támaszkodó Elöljáró, Aiden. A magas fiú hanyagul, szinte már közömbösen érdeklődött a lány szükségletei iránt, ami nem kerülte el Newt figyelmét. A vezető bár maga sem tudta, milyen állás foglaljon ezzel kapcsolatban, de biztos volt benne, hogy hamarosan szét fog húzni a Tisztás, főleg ha összehívatják a tanácsot, hogy mihez kezdjenek a lánnyal. De ezzel most nem akart foglalkozni.
- Nekem két piros alma. Felkockázva, megpucolva, ahogy szeretem – válaszolta vállvonogatva Jongsuk, majd elindult a lépcsőn. Newt csendben követte, épp csak egy megrovó pillantást vetve a fekete hajú fiúra, aki morgolódva állt neki, hogy teljesítse a másik Elöljáró kívánságát.
Felérve az emeletre végigsétáltak rozoga folyosón, egészen a koszos anyagokkal függönyként elválasztott részig. A nagyobb szobát vékony falemezek és anyagok segítségével elválasztott kisebb részekre osztották, hogy a betegek ne fertőzgessék meg egymást, valamint a hátsó részén volt egy masszívabb elkülönítő rész azoknak, akik épp az Átváltozás miatt szenvednek. Newt mint mindig, megint hálát adott a bárminek, hogy egyik társának sem kell a kórral küzdeni.
Jongsuk felkapva egy jóindulattal sem tisztának nevezhető köpenyszerűséget, az ágyra tett lányhoz lépett.
- Jöttem, hallottam, mi van! – esett be az ajtón nem sokkal utánuk Caleb, sebtében felvéve viseltes köpenyét. Jongsuk ekkorra már a lány sebeinek fertőtlenítésével volt elfoglalva, Newt pedig egy másik ágy szélén ülve figyelte a lány nyugodt arcát. Nem értette, hogy került ide, azt pedig főleg, hogy miért volt megsérülve. Mindegyikük egészségesen érkezett, és ha megsérült, azt itt tette.
A vezető arcán fintor fut át, majd felkelve az ágyról elindult kifelé, hogy végigjárja a szokásos útvonalat, megnézve, hogy mindenki a dolgát végzi-e. A legtöbb tisztárs azt gondolhatta, hogy Newt nem csinál semmit. Hogy a vezető csak az észt osztogatja, holott a fiú feladata közel sem volt ilyen egyszerű. Arról nem is beszélve, hogy csak azért lett ő kinevezve vezetőnek, mert az első, tízfős csapatból ő volt az, aki leginkább átlátta és rendszerezni tudta, hogy mire van szükségük a túléléshez. Nem ő választotta, de tudta azt is, hogy nélküle káosz lenne a Tisztáson.
A délutánt járőrözéssel töltötte, de szerencséjére senki rendbontóval nem találkozott. Ennek örült, hisz pont elég volt számára azon rágódni, hogy mi legyen a lánnyal. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a lány esetleg menekült. Ez pedig talán kicsit segíthetett volna nekik abban, hogy onnan jöttek. Az itt lévők mind csak a ketrecre emlékeznek, ott ébredtek. Nyakukban dögcédulával, üres fejjel. Semmi emlékük nincs a Tisztás előtti életükről.
Ahogy az égbolt kezdett halványulni kezdett, Newt a karórájára pillantott. Nemsokára vissza kell érniük a Futároknak. A fiú elindult a Tisztás északi oldalához, ahol a kapu volt található. Ez választott el őket az Útvesztőtől. A helytől, ahová be voltak zárva.
A hatalmas Tisztás ugyanis fallal volt körbevéve, nagyjából harminc méteresek lehettek, s elég masszívak voltak. Newt korábban Futár volt, így tudta, mi van odakint, sok társával ellentétben. És nem vágyott vissza oda. Bonyolult labirintusszerű járatok, ugyanúgy kinéző szakaszok, kétségbeejtő zsákutcák. Az Útvesztő hét zónára volt beosztva, és csak az egyikből lehetett eljutni a másikba. A legveszélyesebb zóna az volt, amelyik pont átellenesen, a Tisztás déli részénél húzódott. Nem egy példa volt már arra, hogy annak a zónának a felelőse kint ragadt, mert nem ért vissza, mire a kapuk bezáródtak. Éjjelre pedig öngyilkosság kint maradni.
Newt megkönnyebbült, mikor még jóval a kapuk záródása előtt megpillantotta a Futárok csapatát. Bár arcuk arról tanúskodott, hogy ez a nap se volt célravezető számukra, Newt nem adta fel. A délután alatt rájött, hogy ha már a lány egyfajta változás volt, akkor miért ne történhetne változás az Útvesztőben is?
- Minden rendben ment? – kérdezte, mikor a felfedező csapat Elöljáróra lefékezett mellette. Minho nála sokkal testesebb és erősebb volt, a három év alatt megedződött a folyamatos futásoknak hála, kezdetek óta ő a Futárok vezetője. Ő volt az első bátor tisztárs, aki kimerészkedett az Útvesztőbe. Newttal együtt.
- Ugyanaz – legyintett fáradtan az ázsiai fiú, s térdeire támaszkodva próbált levegőhöz jutni. Bár erőnlétben voltak, a folyamatos futások őket is megviselik, bár az Elöljáró egész jól viselte ezt a többiekhez képest. Newt felvont szemöldökkel figyelte, ahogy a Tisztás két legzárkózottabb tagja, Elliot és Vernon a Térképszoba felé indulnak. Ők egyáltalán nem tűntek megviseltnek, bár ruhájuk arról árulkodott, hogy nem piknikezni mentek ki.
- Még mindig nem bízol bennük? – kérdezte Minho a vezető mellé lépve, üdvözlés gyanánt finoman vállon veregetve.
- Nem erről van szó, tudod. Csak furák – rázta meg fejét Newt, majd ahogy a másik kettő eltűnt a különálló, kőből épített épületbe, felsóhajtott. – Jó, hogy végre itt vagytok, elég nagy dologról maradtatok le.
Minho kételkedve vonta fel szemöldökét. Nem hitte, hogy bármi izgalmasból maradtak ki, a három év alatt elég kevés váratlan dolog érte őket. Az Útvesztőben való élet ahhoz túl monoton és kiszámítható. Mielőtt azonban Newt megoszthatta volna barátjával a nagy hírt, Wyatt szaladt ki a fő épületből, egyenesen feléjük, kezében egy félig megpucolt krumplival hadonászva, hogy felhívja a két felettes figyelmét.
- Felébredt! – hozta feléjük izgatott hangját a szél, amitől Newt megdermedt. Minho nem értett semmit, de követte társát, amikor az futva megindult az épület felé, arra gondolva, hogy talán végre valami izgalmas történt.